Hamuból gyémánt - Igaz történetek

Két nő – akik rendületlenül hittek abban, hogy hamarosan jobbra fordul a sorsuk, és akaraterejüknek köszönhetően újjászülettek életük egyik legnagyobb válságát követően. 

Szepesi Gyuláné Etelka néni a II. világháború viszontagságait nem közvetlenül a fronton, hanem a hátországban élte meg. Majdnem mindenkinek veszett oda közeli ismerőse vagy családtagja a harctéren. Azok a férfiak, akik katonai szolgálatot teljesítettek, nap mint nap az életüket kockáztatták, de azok sem érezhették magukat biztonságban, akik odahaza tartották a frontot. Hol a baráti csapatok szeszélyeinek voltak kiszolgáltatva, hol az országon átvonuló ellenség sanyargatta a lakosságot – bizony sokszor a nőket sem kímélve. Etelka néni a szomszédos ház alatti, titkos rejtekhelyen, egy alagútszerű pincében bujkált a környékbeli fiatal nőkkel, amikor 1944. december 2-án „bejöttek” az oroszok. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogyan képes összezsúfolódni annyi ember ekkora helyen, ahol se villany, se víz, sőt még levegő sincs sok; hogy hetekig minden kényelmet nélkülözve arra várjanak, hogy véget érjen a háború. „A pinceajtót polccal torlaszolták el, és a konyha padlóját kivágva kialakítottak egy titkos lejáratot, amelyet pokróccal takartak le. Csak éjjel szellőztettünk és jöttünk fel levegőzni” – eleveníti fel az emlékeket.

Szükség van kapaszkodóra

Mi ad erőt ahhoz, hogy túléljünk, amikor az emberi élet értéktelen? Mindenkinek más segít. Etelka néni bátyja a II. világháború alatt három évet töltött francia hadifogságban. Itthon úgy mesélte a testvéreinek, hogy az a fénykép tartotta életben, amelyet Etelka nénitől kapott. Minden áldott nap a húgáról készült fotóból merített erőt a gyötrelmek elviseléséhez, azonban az otthon maradottaknak sem volt könnyebb. „Mi szerencsére nem veszítettünk el senkit a családból, viszont amíg fogságban volt a testvérem, fogalmunk sem volt rólaarról, hogy vajon életben van-e még. Sajnos a szomszéd kislány egy aknatámadás áldozata lett, de hallottunk falubeli nők megbecstelenítéséről is. Bár olykor barátságosak is tudtak lenni az orosz katonák. A szüleim beszéltek szlovákul, így szót értettek velük – ez nagy előny volt, mert sokkal emberibb viszony alakulhatott ki köztük. Anyukámat mamkának szólították, néhány fiatal katona, katonalány, akik a szomszéd, üres lakásban voltak elszállásolva, átjártak hozzánk beszélgetni, talán úgy gondolták, hogy távol a hazájuktól az anyjukat pótolja az édesanyám.” Ezekben a nehéz időkben sok olyan dolog természetesnek számított, amelyeken ma már elborzadnánk. „Mi mégis biztonságban éreztük magunkat, a pince felett lakó hozzátartozóink vigyáztak ránk, és gondoskodtak az élelmezésünkről. Például Etelka-napra édesanyám egy nagy tál sztrapacskát hozott le nekünk ajándékba. Esténként pedig, ha úgy tűnt, hogy biztonságos, feljöttünk levegőzni és tisztálkodni. A lehetőségeinkhez képest próbáltunk úgy élni, mintha nem is lenne háború. Emlékszem, hogy 1944 szilveszterén, sötétedés után feljöttünk a pincéből, és csináltunk egy kis szilveszteri bulit, koccintottunk az újévre. Másnap találtuk meg a kutyánkat a kertben, egy részeg katona beleeresztett egy sorozatot. Szegény állat még élt, amikor ráleltünk. Bevittük a tűzhely mellé, ott aludt el örökre. Visszatekintve, az egész háborút fel se fogtam, annyira bíztam a felnőttekben és a szüleimben, 15 éves lányként számomra ez nagy kaland volt” – idézi fel a történteket Etelka néni.

Hinni és bízni kell

Aki vallásos volt, annak erőt adott a hit. Sátoraljaújhely központjában, ahol talán százan is voltak egy nagyobb pincében, egy kis házi oltárt rendeztek be Szűz Mária-szoborral. Itt esett meg az is, hogy gramofont vittek le a búvóhelyre, és közel húszéves lemezeket hallgattak. „A háború után aztán lassan újraindult az élet. Kinyitottak az üzletek, beindultak az énekkari próbák, a gimnáziumban lassan megkezdődött a tanítás. Kitavaszodott, elkezdtünk veteményezni, rendet raktunk a ház körül. Eltűüntettük a harcok nyomait. Boldogok voltunk, hogy egyáltalán élünk, és nincs többé háború. Megtapasztaltam, hogy a bajban, a szükségben mennyire összekovácsolódnak a sorstársak, összetartanak a szomszédok, az ismerősök, és az idegenekkel is befogadóbbak, nyitottabbak. Úgy érzem, azokban az időkben sokkal jobban értékeltük az emberi kapcsolatokat, mint a békében bármikor.
Az az igazság, hogy az idő is sokat alakít az emlékeken, újak rakódnak rá a régiekre, és így már sokkal könnyebb elviselni a múltat” – mondja Etelka néni. Nem létezik olyan recept, amely mindenkinek segít átvészelni a nehéz időket. Etelka néni szerint a legfontosabb, hogy a lehetőségeinkhez képest a hétköznapi apróságokból merítsünk erőt.

Egy rosszul sikerült házasság pokollá teheti a mindennapokat. De az sem sokkal jobb, ha minden előzmény nélkül a férj vagy a feleség elhatározza, hogy újrakezdi az életét. Sokszor azoknál a pároknál történik meg mindez, akikről a környezetük úgy tartotta, örökre együtt maradnak. Gerencsér Erzsébet a volt férjére alig húszévesen, egy szilveszteri bulin figyelt fel. Nem volt első látásra szerelem, mégis nagyon megszerették egymást, és alig két év múlva összeházasodtak. „Végig megvolt közöttünk a bizalom, huszonöt évnyi ismeretség és együttélés alatt sohasem csalódtam benne. Éppen ezért nagyon szíven ütött, amikor karácsony előtt, Miklós napján bejelentette, hogy egyik kolléganője hazajön Svájcból, és vele szeretné tölteni a következő egy hetet, mivel úgy érzi, szerelmes belé. Nem rendeztem jelenetet, csak közöltem, ha úgy érzi, hogy szüksége van rá, élje át vele, amit kell. Ám ezzel a bejelentéssel a bizalom is eltűnt a kapcsolatunkból. Ez után korrekt módon elváltunk, és külön folytattuk az életünket, viszont a mai napig értékelem, hogy még a legelején elém állt, és őszintén elmondta az érzéseit. Nem titkolózott és nem hazudott nekem. Én pedig tudomásul vettem, hogy emberek vagyunk, akik változnak, miközben tudom, hogy egyetlen válásért sem okolható csak az egyik fél” – eleveníti fel a történteket Erzsébet.

Ahhoz, hogy feldolgozzuk a válást, gyászmunkára van szükség, amely akár évekig is eltarthat.„Ez az időszak azonban nagyon hullámzó hangulatban telik, hol jobban, hol rosszabbul érzi magát az ember, függetlenül attól, mikor történt a szakítás – de nem lehetetlen, hogy életünk egyik legnagyobb krízise után újjászülessünk – mondja Erzsébet, aki szerint az első és legfontosabb, hogy foglalkozzunk önmagunkkal. – Utólag tudatosult bennem, hogy a házasságunk alatt egyfajta megfelelési kényszer uralkodott rajtam. A páromnak, a családomnak, a barátoknak és mindenkinek meg akartam felelni. A válás után azonban rájöttem, hogy rossz úton jártam. Ez után már azzal is foglalkoztam, ami nekem jó, mondhatni, megadtam a testemnek és a lelkemnek, amit megkívántam, és amiről korábban talán le is mondtam mások miatt. A második tanácsom, hogy nem szabad elbújni az ismerősök elől. Sokkal rosszabb, ha magunkba zárkózunk, és a sebeinket nyalogatjuk. A harmadik szabály pedig az, hogy beszéljük meg valakivel a történteket. Nekem bizonyos értelemben szerencsém volt, mert a barátnőm is akkoriban esett át egy komolyabb szakításon. Rengeteget beszélgettünk, sírtunk, és ez nagyon sokat segített mindkettőnknek. Fontos, hogy tudatosítsuk, a válás nem szégyen, beszélni kell róla. Ez egyfajta önsegítő terápia, hiszen amikor hangosan kimondom, és újra végiggondolom, ami történt, máris máshogyan hangzik minden, ráadásul visszajelzést is kapok, amely vagy megerősít, vagy elgondolkodtat” – foglalja össze Erzsébet. Nem kell mindenkinek megfelelni

A kötődés mindig egy életre szól

Van, akinek szakember segítségét is érdemes igénybe vennie, hiszen a lerombolt önértékelést újra kell építeni. „A legfontosabb, hogy fogadjuk el, ami velünk történt. Még véletlenül se harcoljunk ellene, inkább fordítsuk ezeket az energiákat saját magunk újjáépítésére. Ma már tudom, hogy huszonöt évet nem törölhetek ki nyomtalanul az emlékeimből, de nincs is rá szükség. Sőt, ha segítségre van szükségem, bármikor felhívhatom a volt férjemet, és ez fordítva is így van. A kötődés a mai napig megmarad közöttünk, hiszen ő mindig a gyermekeim apja marad – mondja Erzsébet, aki a történtek ellenére továbbra is hisz a családban és a házasságban. Az újrakezdéshez azonban elengedhetetlen, hogy kiszabaduljunk a régi környezetünkből.
– A megújulás érdekében az otthonomat és magamat is átalakítottam. Kifesttettem a lakást, áthúzattam az ülőgarnitúrát, felfrissítettem a ruhatáramat, új frizurát csináltattam, munkahelyet váltottam, programokat szerveztem – sorolja Erzsébet. – Szóval bepótoltam, ami egykor kimaradt, és mindenben más mindennapokat »mindennapokat« alakítottam ki
magamnak. Egy idő után sok olyan szépséget vettem észre a környezetemben, amielyekre korábban fel sem figyeltem. Nem kell nagy dolgokra gondolni: örültem annak, hogy tavasz van, hogy madarak csicseregnek az ablakom alatt, hogy elmentem egy kényeztető masszázsra, vagy a barátokkal együtt töltöttünk egy hétvégét. Talán, ha mindenki így gondolkozna, akkor jobb világban élnénk.” 

Aschenbrenner Sándor