Olvasható a BorsOnline-on és a Bors magazin kéthetente megjelenő Lilla egészségmagazin mellékletben.
Valamint itt, ahol részleteiben megosztom veletek smile hangulatjel
http://borsonline.hu/cikk.php?id=105952
Naplót írok :)
Olvasható a BorsOnline-on és a Bors magazin kéthetente megjelenő Lilla egészségmagazin mellékletben. Valamint itt, ahol részleteiben megosztom veletek.
http://www.borsonline.hu/cikk.php?id=105310
Ha az ember egy hónapra elutazik messzire, olyan messzire, ahol nem tudják ki az a Kiszel Tünde, annyi minden történik itthon, hogy alig győzöm felzárkózni. Műsorok itt, kollégák ott, pozíciók másutt, elég sok a változás. Nem ott látjuk, nem ott dolgozik vagy már egyáltalán nem is dolgozik. Csak kapkodom a fejem.
Tudtátok, hogy a világ másik felén élnek még néhány milliárdan, akiknek erről fogalmuk sincs, egyáltalán nem is érdekli őket és mégis, teljes életet élnek?
A hosszú távollétek arra is jók, hogy az ember ezeket a furcsa tényeket realizálja.
De ezt csak egyedül lehet átélni.
Mindössze - lecsupaszítva a gondolatainkat-, csak figyelni kell és minden a helyére kerül.
A dolgok jelentőségüket vesztik, minden pótolhatóvá válik, újra és újrakezdhetőként realizálódik. Nem otthon van az origo és az ahhoz képest való elmozdulás az el. De nem ám! Az utazásnak - és most nem a luxus utazásról beszélek, hanem a világlátásról-, a sok értelme mellett fontos hozadéka az is, hogy a dolgok a helyükre kerülnek. Az igazi helyükre. Mintha másik dimenziók nyílnának meg új valóságokkal, lehetőségekkel, új igazságokkal.
Nagy öröm volt persze, mikor a tigrisek között, egy hölgy meglökte a mellette álló férfi vállát, hogy "te, ez magyar, én őt ismerem" és én beláttam, hogy az igazán messze nincs is (innen üdvözlöm a hölgyet), de éppen ilyen nagy öröm volt, smink nélkül, csutakosan gyerekeket ölelgetni a helyi boltban, vonaton reggel az egyetlen csapért sorban állni a fogkefémmel, helyezkedni, hogy melyik kenu evező legyen az enyém és úgy rendeződni az asztalnál, hogy végül nekem is jusson a fafülgombából. Vagy nekem jusson a legtöbb! Nem, mind nekem jusson!! Mohó voltam, falánk és folyton éhes! Imádtam az utamon minden falatot. Annyira, hogy amióta hazajöttem, semminek semmi íze. Az ázsiai konyha felülmúlhatatlan. Tegnap kínomban, már beültem egy kínai étterembe egy üveg csípős paprikával és össze-vissza ettem. Nem volt jó. Nem volt olyan. Tud valaki egy jó ázsiai főző tanfolyamot? Szeretnék beiratkozni oda, mert éhen veszek. A világ nem igazi ízek es örömteli evés nélkül.
Én szeretnék a most újrarendeződött értékrendemhez minél tovább hű maradni.
Tisztán én, a valódi, isteni világban, hazug ragaszkodások, hamis képzetek és elcsúszott értékrendű buta emberek nélkül. Remélem lehetséges..
Naplót írok :)
Olvasható a BorsOnline-on és a Bors magazin kéthetente megjelenő Lilla egészségmagazin mellékletben. Valamint itt, ahol részleteiben megosztom veletek.
http://borsonline.hu/cikk.php?id=104679
Tavaly nyáron vonattal utaztam Sárvárra, hosszú, azt hiszem 4 órás út volt, végig az interneten olvastam. Azt út elején szembesültem vele, hogy meghalt Pete Zsófi az az énekesnő, aki hozzám hasonló korú volt, boldog, optimista és hihetetlenül erős.
Megállíthatatlan, döngölt akaratú, pont mint én.
A Facebook oldala, ami ezzel a hírrel szorította össze a szívem, a weboldalára irányított. Elkezdtem olvasni a blogot, amit hosszú idő óta írt. Tartalmasabb és meghatározóbb olvasmány azóta sem volt a kezemben. Egy bölcs, haldokló harcos naplója. Sárvárig kifordult a sarkából a világ. Zsófi akkor szólt, hogy én is haldoklom már néhány évtizede. Épp mióta megszülettem. Meg te is, aki a naplómat olvasod. Mindannyian akik éppen élünk, a halálunkat megelőző éveinket próbáljuk így vagy úgy praktikusan, okosan és rendszerben építkezve bonyolítani. Ugye tudjuk mind, hogy a világmindenséghez mérve, igen rövid időn belül meg fogunk halni? És arról, hogy senki nem szól majd előtte? Senki, bizony!
Úgy fog történni, mint egy csettintés, hirtelen, váratlanul és pukk..!!
Érzem én is, hogy semmire nem jöttem rá és a fenti sorok tartalma mindenkihez eljutott már. Ha nem is értelmezve, de tartalmilag mégis. Ennek ellenére, valamilyen megfejthetetlen okból mindannyian úgy élünk ezen a földön, mintha mi kivételesen örökké maradhatnánk. 5 éves tervek, nagyobb lakás, jobb autó, vagy nem, az majd inkább jövőre, most új diploma, 3 évig csak tanulok, majd ha felnő a gyerek, aztán majd elkezdődik az élet amire 40 éve készülök, addig kibírom, nem alszom, teperek, most feláldozom magam, aztán majd nagyon jó lesz, a nyugdíjas évek, az igen, na, azok lesznek szépek, most a munkának van ideje és vannak fontosabb dolgok! Aztán ... egyszer csak nem lesz aztán. Mindig lesznek látszólag fontosabb dolgok. Mindig. Eddig sem voltam halogató alkat és égettem már a gyertyát egyszerre két végen is, ha éppen úgy adódott, de én már annyit sem várok. Olyan keveset sem mint eddig. Többet semmire sem.
Azonnal jelentkeztem egy hónapig tartó ázsiai körutazásra, ott rögtön, a vonaton.
Kambodzsában vagyok. Mire olvassátok a soraimat talán már Thaiföldön.
Rengeteg FONTOS és HALASZTHATATLAN dolgom van.
Még be kell utaznom a világot, fel kell nevelnem egy gyereket, meg kell ismernem az igazságot, a jót, a gonoszat, Istent, az okokat és a küldetést. Ezért vagyok itt nem mártírnak. Senki sem akarhatja, hogy feláldozzam magam. Hahó, könyörgöm, csípjetek meg ti is magatokat! Mindjárt meghalunk..Mindjárt meghalunk..
Éppen egy sötét Kambodzsai utcán morzsoltam ezeket a mondatokat, sétáltam, merengtem. Vajon az elmúlt 1000 évben hányan gondolták már végig ugyanezt, ezeken az öreg köveken. Gondolatok nyíltak ki -mint egy virág-, váltak érzésekké a gyomrom környékén és úgy nyomtak, hogy levegőt is mélyeket, nagy elhatározással kellett vennem. Ekkor jobbra néztem és ott ült a Kárász Robi. És a kedvese, Róza. Egy széken. Ja, nem! Ketten, két széken. Az út szélén. Robi könyökölt és engem nézett. Utólag elmondta, azon gondolkodott, hogy ez a lány itt Kambodzsában, hogy hasonlít az Erikára.
Annyira szürreális volt, meg egyébként is, ezeket a gondolatokat oly nehéz lefejtenie magáról az embernek és egy pillanat alatt újra jelen lenni, hogy csak a testem reagált. Megállította a lábaimat és szép lassan közelebb hajoltam Robi arcához, mint amikor valami különleges, gyönyörű bogarat lát az ember, aztán bugyogni kezdet belőlünk a nevetés. Nem nagyon hittük el mi sem, mint ahogy azóta sem senki, akinek elmeséltem. Fényképet követelnek tőlem az otthoni barátaim. Hiába mondom, hogy az elmúlt 16 évben, mióta Robit ismerem, nem volt köztünk szokás, hogy találkozásaink alkalmával lefényképeztük egymást, így ezt most is elfelejtettük, de biz' Isten ott volt. Az út szélén. Egy széken, Kambodzsában. Talán még most is ott van.
Szóval ne várjatok, a világ tele van csodákkal és Robi is mindig ott van valahol!
Mert esküszöm, mindenre ami szent, hogy mindjárt meghalunk. Mindannyian.
Köszönöm neked Zsófi, hogy éltél, hogy blogot írtál és hogy haláloddal is segítettél. Nyugodj békében. Mindjárt megyünk mi is.
Naplót írok
Olvasható a BorsOnline-on és a Bors magazin kéthetente megjelenő Lilla egészségmagazin mellékletben. Valamint itt, ahol részleteiben megosztom veletek.
http://www.borsonline.hu/cikk.php?id=103468
Ahhoz, hogy regenerálódni tudjak, három dologra biztosan szükségem van. Alvásra, egyedüllétre és bambulásra.
Kezdem belátni, nekem talán még többre van szükségem ezekből, mint a nagy átlagnak. Nem baj, legálabb már tudom. Szóval megkerülhetetlenül: kell!
Ha nem hagynak bambulni, ha nincs időm naponta legalább egy órán át, lyukat nézni a levegőbe, ha nem hagyják, hogy egyedül legyek, ha minden órában akar valaki, valamennyit, egy darabot belőlem, a figyelmem, a munkám, a szeretetem, a szavaim, a koncentrációmat, a tanácsomat, a véleményemet, MEGBOLONDULOK!
A forgatási napok eszméletlen koncentrációt kívánnak.
Folyamatosan 6-8 ember minden rezdülésére figyelni, igazodni ahhoz, velük együtt rendeződni egy komfortos állapot felé, mire mindenki eléri azt a szintjét, hogy végre kezdődhet a forgatás...na, ebben nagy munkám van!
Majd a kamera előtt észrevétlenül es lehetőleg ragyogva belesimulni az elvárásokba, úgy hogy közben egyszerre legyek támogató, kíváncsi, naiv es alázatos. Meg kedves.
2 óránként más-más helyszínen újra es újra flottul előrántva, a nap végen inkább mar melyről előkaparva ezt a képességet. Bevallom es szégyellem, van, hogy nem sikerül.
Az agyam mar régen megoldotta ezt a problémát, évek óta minden nap végen torol a winchester, gyakorlatilag senkire nem emlékszem, akivel 24 óránál régebben találkoztam. De hétvégére már minden képességeim cserben hagy. Nem tudok figyelni, beszélgetni, nem tudok megértő lenni, pláne nem kedves, nem akarok ismerős emberek köze menni, nem tudok adni. Nincs. Kész. Elfogyott. Nem megy.
Bambulni akarok. A bambulás transzállapot. Feltölt, regenerál, kisimít. Ha pedig nyugodt vagyok, akkor boldog is.
A Cambridge-i egyetemen már kutatási eredményekkel is alátámasztották azt, hogy mikor magunk elé meredünk, addig nem aktív agyi területek is bekapcsolódnak a látszólagos nagy semmittevésbe, elmélyíti a megtanultakat és ekkor dolgozzuk fel mindazt, ami addig történt velünk, értékeljük, helyre tesszük, továbblépünk. Ugye ezek nélkülözhetetlen dolgok?
Engem az emberek - tisztes távolságon kívül-, ebben egyáltalán nem zavarnak. Mozgó, duruzsoló bio-díszlet ilyenkor nekem a világ, tényleg nem több. A legzsúfoltabb plázában egy padon, egy teli étteremben egy hatalmas kupac zöldséggel magam előtt, egy boltban kotorászva a bio aszalványok között... senki es semmi nem zavar. En akkor egyedül vagyok, lelazulva, nem reagálok, csak ködösen meredek. Itt szeretnek elnézést kérni minden ismerőstől, akinek eddig, ebben az állapotomban elfelejtem köszönni, akiknek a jövőben nem fogok, és a türelmes ismeretlenektől, akiket meg percekig bámulok megbabonázva, amit mire észreveszek, addigra az illető már az összes dolgot felmérte maga mögött ami ekkora elragadtatással tudok figyelni, de láthatóan egyiket sem tartja elfogadhatónak. Hogy ez hogy jutott eszembe? Éppen most kergettem egy családot a teljes kétségbe a kedvenc japán éttermemben. Csak felálltak és elmentek. Remélem nem ezért. Azt hiszem megint bámultam.. A sushi hajójukat ... az órámra pillantva, nagyjából 40 perce.
Naplót írok :-)
Olvasható a BorsOnline-on és a Bors magazin kéthetente megjelenő Lilla egészségmagazin mellékletben. Valamint itt, ahol részleteiben megosztom veletek.
http://www.borsonline.hu/cikk.php?id=102792
A legnagyobb felismerés azóta, mióta rájöttem, hogy szeretek írni, az az, hogy a divat - bizonyos megközelítésben-, érdekes is tud lenni. Meg a szép ruhák, azoknak újszerű kombinálása, a kiegészítők, meg hogy van jó és rossz választás, szín, fazon...mit érdekelt ez engem eddig!
Valószínűleg továbbra sem tud majd ez súlyponti kérdés lenni az értékrendemben, pláne nem az életemben, de ha alkotásnak, izgalmas és játékos művészetnek fogom fel, akkor nevezhető egészen szórakoztató alkotási folyamatnak is.
Mivel teljesen kívül esik az érdeklődési körömön a mondanivalóm ilyetén való szép közlése, ezért szakemberek segítséget kertem és a visszajelzések szerint, ezt jól tettem. Az eredmény a falamon és talán a képernyőn is, mintha megcsillanna. Próbálom az erre utaló visszajelzéseket dicséretnek felfogni, és nem gondolni arra, hogy ez szépen csomagolva azt jelenti: éppen ideje volt! Meg rémes, ahogy fel tudtam időnként öltözködni. Hogy ne húzzak magamra több fekete zsákot és fordítsak több gondot arra, hogy ne három gúnyában (tényleg gúnya) lendüljek át egy évszakon. Szóval, ez többet nem történhet meg, mert már van, aki segít, mostantól kiváló stylist csapat tagjai rángatják rám a ruhákat a próbafülkében. Tényleg így történik! Míg az egyik hölgy a fejemen keresztül húzza le rólam pulóvert (és ettől semmit nem látok), addig valaki lehúzza a cipőmet és vakon érzem, hogy a nadrágom cipzárjával küszködik. Nagyon ijesztő. Talán mert még sosem próbált korábban, ekkora pici helyen (próbafülke) két nő, ilyen elszántsággal vetkőztetni. Nevezhető különös élménynek és persze maradandóan emlékezetesnek is.
Mici meg megtanít sminkelni (bizony, fogalmam sincs, hogy kell), olyan gyönyörűen, ahogy ő tud, szóval a mai naptól ismét, igen csinos teremtésnek leszek nevezhető. Így bizony.
Mert újra hagyom, hogy ezzel más foglalkozzon, mint egykor, elég régen, mikor még nem akartam azon nyomban lefejezni és a pokolra küldeni bárkit, aki ruhafogasokkal közelített felém. Mikor még hagytam, hogy másnak is véleménye legyen, pl. 9 evvel ezelőtt mikor még Holdampf Linda határozta meg az öltözködésemet, aki most az Én is tükörbe nézek című műsort vezeti Varró Andrissal. Azt hiszem ő volt az utolsó - temperamentumának köszönhetően-, aki túlélte a közeledést a ruhatáramhoz. Bizonyos dolgok azért továbbra sem fognak lelkesíteni.
Például a sokat hallott "menjünk vásárolni" vagy az "ebben az üzletben körülnézünk?" számomra érthetetlen programjavaslatokat továbbra sem tudom értékelni, és biztosan felrobbanok, ha valaki ezzel gyötör. Kivéve itt, velük és így. Ők áttörték a falat.
Ruha: Marianna Boutique Budapesten
Fotó: Szanto Szilard foto
Styling: Exclusive from Budapest (www.exclusivefrombudapest.com)
Smink: Mici Makeup - Pető Krisztina
Naplót írok :-)
Olvasható a BorsOnline-on és a Bors magazin kéthetente megjelenő Lilla egészségmagazin mellékletben. Valamint itt, ahol részleteiben megosztom veletek.
http://www.borsonline.hu/cikk.php?id=102069
Készülődöm. Pszichológiai alkalmassági vizsgálatra indulok, pár napja pedig ismét környezettanulmány volt nálam. Már mintha rutinból tenném.
Mindezen persze néhány éve már átestem, de jóleső izgalommal tölt el az, hogy minden egyes procedúra, találkozás és egyeztető beszélgetés egy lépéssel közelebb visz a célomhoz és nemsokára anyuka lehetek. De szép ez a szó..
Minden nap más vonatkozásban gondolom ezt végig. Egy megközelítés, hogy a hihetetlenül, és minden szempontból szabad életemet hogyan fogom hétfőtől keddre úgy átrendezni, hogy minden olajozottan gördüljön tovább és mindenki sérülés mentesen élje meg.
Mert ne feledjük, én nem kapok a jó hírtől számított 9 hónapot arra, hogy biológiai, hormonális, társadalmi vonatkozásában és bármilyen értelemben felkészüljek az anyaságra. Még nem értem pontosan, mindez hogyan zajlik majd a gyakorlatban, de valószínűleg majd felhívnak, hogy itt és most. Gondolom.
Mivel majdani életem értelme 0 és 3 éves kor közötti lesz, így hirtelen azt sem tudom, hogy elviszem majd forgatni, a közeli bölcsödében vár meg, hívok pár órára valakit, aki vigyáz rá, míg elrohanok végiggondolni a következő pár hónapot vagy tisztába rakom és elmegyek GYES-re. Ruhát sem tudok előre venni, mással játszik egy 4 hetes és egy 3 eves. Fog tudni már járni? Kell cipő? Mit eszik majd? Hányszor? Életben kell majd tartanom valakit pedig eddig egy fikusz sem élte túl a gondoskodásomat.
Nem rejtem véka alá, nagyon félek. Izgulok. Életem legnagyobb szerepére készülök, és a legjobban akarom csinálni.
Ez olyan jellegű izgalom, mint az évnyitó az új iskolában.
Jaj, de várom, egész éjjel nem fogok aludni és bármikor, tényleg bármikor képes vagyok el sírni magam egy baba láttán. Lehet, hogy mégiscsak készülődik a testem hormonális értelemben? Igen az elme és a gondolatok sok elképesztő, sőt, gyakran rémisztő dolgokra képesek. Annyira készülődik bennem a nő, olyan izgatott az anya, hogy fel vagyok készülve a szervezetem nem várt biológiai meglepetéseire is. Mondjuk a szülés utáni depressziót kihagynám.
Szóval küszöbön a nagy nap és éppen ideje, kifejezetten jót tesz, hogy időnként sokkoló kérdéseket tesznek fel. Legutóbb a környezettanulmány alkalmával egy kedves hölgy szerette volna tőlem megtudni, hogy hol lesz a gyerek helye, ágya? Ki fog rá vigyázni, ha el kell mennem valahova?
Értetlenül néztem. A nem létező gyerekem, akiről nem tudom hány éves lesz, mikor jön, milyen a természete és, hogy reagál az új életére, ő hol fog aludni?
Fogalmam sincs. Velem. És nem vigyáz rá senki. Ruhára sincs szüksége. Bedugom a pulóverem alá és ott lesz 18 éves koráig.
Mindenhova jön velem, ő leszek én és a mindene leszek neki.
Nem tudom milyen próbákkal lehet ezt kiérdemelni, mit kell még teljesítenem és lehet-e a szeretetnek ára, de tudom, hogy leróttam, megfizettem és kiérdemeltem!
Indulnom kell! Én jövök :-)
Naplót írok :-)
Olvasható a BorsOnline-on és a Bors magazin kéthetente megjelenő Lilla egészségmagazin mellékletben. Valamint itt, ahol részleteiben megosztom veletek.
http://www.borsonline.hu/cikk.php?id=101354
Muszáj megtudnom mi az élet értelme.
Persze leginkább engem is, mint mindenkit a saját életemre vonatkoztatva érdekelne leginkább, de azért úgy általában is, az egyetemes igazság egy morzsájával éppen úgy elégedett lennék.
2-3 idős emberrel is beszélgettem a napokban, amilyen nem szeretnék lenni. Csalódott, szomorú, magányos, akinek tekintetében szégyen és félelem keveredik - azt hiszem jól éreztem-, na, ilyen biztosan nem akarok lenni.
Ez a locsogás azért üres, mert senki nem szeretne ilyenné válni, nem ilyen öregkort képzelünk el magunknak - biztosan ők sem-, sokunkkal mégis megtörténik.
Csak hitehagyott ne legyek Istenem, csak hitehagyott ne...
A megoldást keresem. Ennyi évtized alatt természetesen néhányszor végig gondoltam már ezt, ahogy mindenki.
Az jól látszik, hogy a legfőbb motiváció az életben a félelem.
Biztosan nem ad értelmet semminek, de legalább felébreszti az életösztönt.
Ez nem kevés, egyébkent. Általában életben tart.
Félünk a jövőtől, félünk, hogy elveszítjük a munkánkat, a házunkat, hogy egyedül kell megoldanunk, félünk a feladattól, hogy nem kellünk, hogy nem szeretnek majd, hogy a másik jobb, hogy megöregszünk és félünk a magánytól. Minden ebből fakad. Minden.
Nem a szeretetből. A szeretet következmény.
Hála, könyörögés és gyógyír a félelemre.
Ezért teszünk mindent. Ezért lesz társunk, gyerekünk, kutyánk, új frizuránk, Facebook profilunk, ezért adunk karácsonyi vacsorát, ezért remegünk.
Ezért tartjuk mindenáron életben azt, akitől ezt kapjuk. Kell. Önzésből.
A szeretet teszi elviselhetővé számunkra a félelmet. Nincs más lehetőségünk.
Azt hiszem, le kellene szoknom arról, hogy a fogorvosi rendelőben, várakozás közben írjak blogot. Csontpótló műtétre várok, mindjárt az arcüregemig bontják fel az arcom. Nagyon félek a szájsebésztől - azt gondolom-, most nem számíthatok szeretetre. Konklúzió: ma nagyon nyomorult az életem!
Ki cserélne velem?
Naplót írok :-)
Olvasható a BorsOnline-on és a Bors magazin kéthetente megjelenő Lilla egészségmagazin mellékletben. Valamint itt, ahol részleteiben megosztom veletek.
http://www.borsonline.hu/cikk.php?id=100637
A megfelelő szót keresem. Hangsúlyos és tisztázó. Majdnem kuszát írtam, de inkább tisztázó. Igen. Érzelmileg hangsúlyos és tisztázó időszak van mögöttem és az utolsókat lépem ezen az úton. Itt nem az utolsó méterek a legnehezebbek, itt inkább azok a legkönnyebbek. Szinte csak elvarrása, áttekintése, saját precizitásom elégedett átsimogatása, apró, minimális korrekciók - picit elnéztem egy-két kanyart-, díszítés, rojtok...és kész.
Azt, hogy az elmúlt 3 év fekáliájából, ebből a feneketlen ciszternából hogyan rágtam ki magam, már nem is ecsetelem, mindenki tudta - az okát is-, és látta.
Ez volt benne a legnehezebb.
Inkább annak a közhelynek az igazságát tovább öregbítve, hogy bizony minden elmúlik egyszer - a macska rúgja meg-, számolok be arról az elsőre indokolatlannak látszó "giga" boldogságról, ami mostanában az árnyékommá vált. Először is miért kellene, hogy nyomós okunk legyen a boldogságra, igaz?
Szóval, boldog vagyok, mert ez a természetem.
Igen, mindig is ez volt, már majdnem elfelejtettem :-) De már mindenre emlékszem és közben eltántoríthatatlanul mosolygok. Reggeltől estig. A legújabb, hogy már egyfolytában énekelgetek is, ha egyedül megyek az utcán, akkor is dudorászom, a legutóbb egy szupermarketben, a sorban.
Mindenki forgott, vicces volt :-)
Valószínűleg látszik ez rajtam, mert megsokszorozódtak a lovagok is körülöttem. Beezony..! ;-) Azt nem állítanám, hogy tudok ezzel mit kezdeni, talán nem is vagyok még egészen készen, meg talán mindegy is. Majd mire eljön az ideje - kérlek Istenem, ugye az igazival együtt fog érkezni-, megtanulok kapcsolódni is, szakember segít nekem ebben. De ez a helyzet is legyezgeti már azt, amit legyezgetnie kell, és segítő kezet nyújt a MÉGtovábblépéshez.
Jakupcsek Gabi műsorában végre kiöntöttem magamból ennek a targonca szagos bennéknek az utolsó fél köbméterét is, a Tegyesz-nél felújítottam az örökbefogadási kérelmemet - már majdnem elfelejtettek, nahát!-, a munkám sok más új területtel egészült ki (ha tudnátok!), új helyre költözöm és még legalább 3 dolgot itt és most nem mondhatok el, mert még titok. Igen, van titkom és ettől is boldog vagyok!
Rajongok az életért. Legjobban az enyémért.
Azt hiszem neki látok könyvet írni, mert ha én ezt egyszer ezt a klubban mind elmesélem ;-)
Naplót írok :-)
Olvasható a BorsOnline-on és a Bors magazin kéthetente megjelenő Lilla egészségmagazin mellékletben. Valamint itt, ahol részleteiben megosztom veletek.
http://www.borsonline.hu/cikk.php?id=99894
Szerintem nem az újév napja a nagy fogadkozások, az önmagunknak tett ígéretek időszaka, hanem az ősz – bárki bármit mond… Már iskolás korunk óta tudjuk, hogy ez a radírszagú évszak az új tolltartó és a tiszta füzet időszaka. Még üres az ellenőrzőkönyv, bármi lehet, fehér lappal indulunk.
A régen dédelgetett terveket is ilyenkor veselkedünk neki megvalósítani.
Én biztosan.
Napok óta dübörög bennem az ősz, és egész lényemből, lelkemből kitörni készül. Egy új korszak kezdete nyiladozik bennem.
Tudom, hogy valamilyen csoda toporog a küszöbön, és egy szemvillanás alatt fog berobbanni, és mint a hó, beborít mindent. Éppen akkor, éppen úgy.
Meg fog történni. Csiklandoz a bizonyosság.
Nem kell, nem lehet sem érte, sem ellene tenni.
Mert van úgy, hogy a fogadalmak, az elszánt tettek, a mindenekfelett akarás kevésnek, gyöngének bizonyul – és feleslegesnek is az univerzummal, a természet törvényeivel szemben.
Most úgy érzem, elég lesz, sőt az a helyénvaló, ha befogadóan széttárt karokkal, arcunkat az őszi nap felé fordítva engedünk a sodrásnak.
Talán éppen akkor kerülünk a megfelelő helyre, a sajátunkra.
Így kerülhettem múlt héten egy rendezvényen Hódi Pamela társaságába, aki nagy bejelentésre, fogadalomra, kihívásra készült. Úgy látszik az ősz rá is ilyen hatással van - jutott rögtön eszembe. Végre, végre valaki nem tavasszal készülődik neki életmódot vagy alakot váltani. Hát persze, hogy pont emiatt a részlet miatt hívják egészségre való törekvésnek és nem hiúságnak.
A 100 napos - mert ennyi van még hátra az évből-, kihívás lényege éppen az, hogy ne csak fantasztikusan mutassunk a szilveszteri ruhánkban, hanem kezdjük olyan ideális és egészséges testsúllyal az új évet, mint még soha.
Pamelának már csak 3 kiló van hátra, amit biztos a háta mögött is hagy szilveszterre, másokat viszont versenyre hívott! A fogyókúra verseny nyertese egészségesebb lesz, biztosan szebb is, és gazdagabb. Élményekben!
Erről és a fantasztikus meglepetésekről Pamela és én gondolkodunk!
Szerintem ez az ősz ilyen.
Én már felfeküdtem a hullámokra!
Ki tart velem?
Naplót írok :-)
Olvasható a BorsOnline-on és a Bors magazin kéthetente megjelenő Lilla egészségmagazin mellékletben. Valamint itt, ahol részleteiben megosztom veletek.
http://www.borsonline.hu/cikk.php?id=99211
Különös volt ez a nyár. Minden értelemben. Nem csak az időjárásra gondolok -ami vitathatatlanul furcsa volt, de ami velem történt, az bizonyos pontokon még ijesztőnek is tűnt.
Mint egy időutazás..
Hévízen töltöttem egy hetet. Nem az én szervezésemben, nem én választottam a szállást, tehát nem én vágytam nosztalgiázni. Csak hogy hangsúlyozzam a kaland sorsszerűségét.
Már a szálloda nevének hallatán is biztos voltam benne, hogy ez az a hotel, ahova a nagymamámat vittem el, élete utolsó hónapjaiban egy hétre. Mikor beléptem rám zuhant minden egy súlyos érzésbe csomagolva, lehengereltek az emlékek. Csak ültem a szálloda halljában a fotel kárpitjába ragadva és megsemmisültem. Bámultam felfelé a körfolyosós emeletekre, a zöld fényes korlátokra, és csordultig tele lett a lobby az érzéseimmel. Egy 14 évvel ezelőtti szerelem első karácsonya itt, egy új, meghatározó korszak, évtized kezdetet jelentette akkor, majd közvetlen utána az a teljes hét, amit a mamával tölthettem itt, a szavai, hogy ilyen szépet még nem látott, a kötögető alakja a kanapéba simulva, a szomorú tekintete, hogy hiába vagyunk együtt, én naphosszat csak dolgozom, telefonálok. Ő inkább enni sem ment el, csak mellettem ült, hogy engem láthasson. Mennyit dolgoztam akkor.. Akkor is. Minden egyszerre ott volt a szívemben. "Csak ment, teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám…". Istenem, hogy hiányzik minden perc, amit elrabolt tőlünk az én munkaalkoholizmusom, makacsságom, dacom. "Szürke haja lebben az égen…nem nyafognék, de most már késő"
Aztán az a háromszorosan, négyszeresen is lezárt szerelem és hosszú évek, mit keresnek itt újra, felpiszkálva mindent, hogy kerültek ide, hogy kerültem én ide??
Úgy cikáztak körülöttem az emlékek, hogy beleszédültem.
Éjfélig ültem a recepcióval szemben. Fájt, kimondhatatlanul fájt...!
Nem hiszek a csodákban, de a véletlenekben sem.
Magamban hiszek.
Abban, hogy képes vagyok rá. Legyőzni ezt is, mint mindent. Bennem van az erő, a testemet, a lelkemet, az egészségemet és az életemet bármikor, bármilyen mélységből arra a szintre emelni, amit célul tűztem ki magamnak. Megtettem most is, azt hiszem. Abban is hiszek, hogy erre mindenki más is képes. Viszont a játékszabályokat ismernünk kell. Az élettől jeleket, figyelmeztetéseket kapunk, és a betegség nevű – először még csak legyintés – azt jelzi, hogy nem jó irányban haladunk. Kizsigereljük a testünket, másoknak és lehetetlen dolgoknak akarunk megfelelni. Feláldozzuk magunkat, reménytelenül boldogtalanok vagyunk és elhisszük, hogy ez így van jól, vagy ha több bennünk a düh, mint a szeretet és a megbocsátás. Ha nem értünk belőle és nem változtatunk, nagy lesz a pofon. Mindenkinek joga van saját ideológiát gyártani, az enyém ez. Persze segítségre biztosan mindenkinek szüksége van. Mindenkinek más jellegű mankóra, támaszra, hitre és terápiára. Nekem is volt. Van. Ez a nyár például segített nekem.
Naplót írok :-)
Olvasható a BorsOnline-on és a Bors magazin kéthetente megjelenő Lilla egészségmagazin mellékletben. Valamint itt, ahol részleteiben megosztom veletek.
http://www.borsonline.hu/cikk.php?id=98488
Ezen a nyáron sokat tanultam.
Nem csak mint kezdő gazdálkodó a kertészetről, mint szentimentális álmodozó az életről, de nekem, az önjelölt életmód naivának a még egészségesebb táplálkozás kapcsán is sikerült némi friss tudást magamba plántálnom.
A nyár egy jelentős részét azzal töltöttem, hogy a Coca-Cola Testébresztő TestŐr Team egyik tagjaként olyan emberek életvitelével foglalkoztam, - beszélgettem arról-, akik változtatni szeretnének és ennek érdekében hozzánk fordultak.
A tapasztalatok összegzése akaratlanul, nap mint nap történik. Átfésülöm, gondozgatom, helyére rakom. Szóval most még folyamatában tudlak benneteket beavatni, úgy, hogy néhány dologban már biztos vagyok.
1., mindenki ugyanarra törekszik. Boldog akar lenni.
Persze mindenki máshogy fogalmazza meg:
- szeretnék karcsúbb lenni (mert azt hiszem minél szebb valaki annál boldogabb)
- szeretnék egészségesen táplálkozni (fogyni vagy hízni szeretnék, akkor majd jobban szeretnek és boldogabb leszek)
- szeretnék sportolni (mert meg akarok felelni, hogy elismerést és szeretetet kapjak)
- szeretnék egészséges lenni (hogy emberek között, félelem nélkül tudjak lenni)
Még sorolhatnám.
2., mindenki pontosan tudja, miért nem váltott még helyes életmódra, miért ragaszkodik a mostanihoz, mi is tulajdonképpen a problémája. Mindenki pontosan tudja mi a baja.
3., a szakemberek azért kellenek, hogy rákérdezzenek és mindenki, de mindenki elsőre és tökéletesen el is mondja az életmód hibájának okát. Tényleg, csak bólogatni kell hozzá.
4., majd ezután azt is pontosan el tudja mondani, hogy mit csinál rosszul, mióta, ennek mi az oka és ezt hogyan lehetne megoldani. Tényleg, csak bólogatni kell hozzá.
5., Aztán megmutatja a konyhaasztalnál vagy testmozgás közben, hogy ő ezt meg is tudja oldani, hiszen tudja hogy kell, nem is először viselkedik neki. Tényleg, csak bólogatni kell hozzá.
6., aztán útjára engedjük és valami valóban megváltozik.
Egy sokkal boldogabb ember hagyunk ott, aki végre elmondhatta, megmutathatta. Valamint szeretetet, törődést, figyelmet és elismerést kapott. Hatalmas kincseket, amelyekből mindenhez elegendő erőt lehet meríteni!
Évek óta halogatott tervek megvalósításához, minden probléma leküzdéséhez. Szegény ember, akinek ez nincs. Viszont mindenki képes ezt megszerezni. Levelet kell írni a Testébresztő TestŐr Team-nek, egy kedvesnek, egy barátnak, felhívni valakit és kérni. Segítséget, jó szót, egy kávét, törődést, egy percet a másik életéből. Aztán feltöltekezve, egyedül, saját magunkban megoldani, magunk megvalósítani mindazt, amit boldogságnak nevezünk. Nincs egyedüli üdvözítő út, de mindenkinek segíthet valaki. Egy személyi edző, egy pszichoterapeuta, egy dietetikus, egy új barát vagy a Testébresztő TestŐr Team.
Esetleg egy műsorvezető. Azt remélem, szívből remélem, ez minden vágyam, hogy ezen a nyáron nem csak kaptam tőletek, hanem én is segíteni tudtam. Valahol, valakinek, bármiben. Én ettől lennék boldog.
Naplót írok :-)
Olvasható a BorsOnline-on (http://www.borsonline.hu/cikk.php?id=97132) és a Bors magazin kéthetente megjelenő Lilla egészségmagazin mellékletben. Valamint itt, ahol részleteiben megosztom veletek.
Mindig foglalkoztatott, hogy vajon mások is azt érzékelik-e a világból, amit én.
Megtanították nekünk, hogy ami fán nő és levélnek hívjuk, az a zöld. De sohasem egyeztettük, hogy mindannyian pontosan ugyanazt a színt látjuk-e, amikor azt mondjuk, hogy zöld. Sőt abban sem vagyok biztos, hogy mindenki ugyanazt érzi, amikor szerelmes, hiszen olyan különbözően viselkedünk ebben az állapotban.
Azon is elgondolkodtam, miért nem csíp mindenkit egyformán az erős paprika, és miért rajonganak néhányan ezért az érzésért, míg mások fuldokolva szabadulnak tőle. Esetleg mindenki a saját maga által teremtett érzéki világában él? Vajon érzéki világunk programozható? Ebben egyébként biztos vagyok, különben nem volna ilyen népes rajongótábora a förtelmesen keserű feketekávénak, és nem bolondulna országnyi ember a kukacos sajtért vagy az erjesztett heringért.Hogy az érzékeink fejleszthetőek, mindannyian tudjuk. Az illatok keverésének nagymestereit is iskolapadban oktatják, és a borok ízkomponenseinek megkülönböztetését is tanfolyamokon sajátítják el a borajánlók.
Nyaralni vagyok és ma egy igazán gyengéd kalandra vágytam.
Nem Verne világába álmodtam magam mégis találkoztam Nautilussal. Romantikus volt, a tenger morajlását varázsolta oda nekem úgy, hogy a fülemhez kúszott. Nautilus ugyanis egy Sri Lanka-i tengeri kagyló-, én pedig egy minden érzéket felborzoló ceyloni fűszeres masszázs rituálén voltam.
Nehéz felidézni mindazt, ami abban a kellemes órában történt velem, pedig elhatároztam, hogy figyelni fogok, és mindent megjegyzek. De nem én győztem. Puha, hűvös selyemmel letakarva fekszem, valaki tikkfa permetet fúj a levegőbe, ami lassan és kellemesen hullik az arcomra, majd jut el az orromba az illata. Halk suhogásokból jövök rá, hogy az illatot valamivel elkeverik a szobában, majd a suhogás okozója - két strucctoll-, lassan elér az arcomig és simogatni kezd. Szigorúan tilos a szemet kinyitni - most kezdem csak érteni ezeket a kényeztető játékokat. Percek óta nem tudom, mi vagy ki ér a bőrömhöz és ebben a pillanatban semmi nem foglalkoztat. Azt hiszem ez a relaxáló masszázsok alappillére lehet. Ekkor - a legjobb pillanatban - Nautilus stílusosan az ágyon terem. Meleg, hatalmas és a fülemhez gurulva a tenger zúgásával varázsol el, de véglegesen. Aztán néhány kisebb Nucellus és kúp alakú Aquarius kagyló rokonaival fahéj illatban kényeztetnek akupresszúrás masszázstechnikájukkal. Pulzáló, cinikus csoda.
Nyár van. De vártam! Pihenjetek ti is és kísérletezzetek bátran!
Diófát ültettem a kertemben. Azt mondják, diófát az ember a gyerekeinek ültet. Későn termő fajta vagy csak lassan nő, de senki sem tudhatja, aki ülteti, hogy eszik-e majd belőle.
Manapság rengeteget gondolkodom az idő múlásán. Talán mert egy roppant kerek születésnap közelít végzetesen, s bár szentül hiszem, hogy ezúttal a szeptember 18.-a elmarad, a statisztikák szerint idén is eljön az a nap.
Van Bali szigetén egy Tampaksiring nevű falu, ott van a fiatalság kútja. A helyiek Tirta Empulnak hívják, és hitük szerint ennek a szent forrásnak gyógyító ereje van, visszaadja az elvesztett fiatalságot. Ez a víz a hindu közösségben – érthető módon – szentnek számít, és rengeteg gyógyulni vágyó látogatja meg nap, mint nap.
Ha Balin járnék, nem mernék inni e kút vizéből. Természetesen tudom, hogy nem lennék tőle egy évvel sem fiatalabb, de mit teszek majd, ha mégis működik? Semmi nem hiányzik az elmúlt évekből, nem szeretnék 18 éves lenni, nem akarom újraélni a húszas éveimet, boldogabb vagyok, mint a 30. születésnapomon, és jobb nekem most, mint tavaly. Nem egzisztenciális vagy materialista értelemben. Bennem van több, én lettem más. A bölcsesség, mint érték évről évre lassan csorgott belém. Minden cseppért megdolgoztam vagy megfizettem. Szemernyit sem engedek belőle. Mit számít ehhez képest az, hogy két-három ránc megjelent a szemem környékén, és nem jó rám a tavalyi farmerom! Persze én is beülök néha a „töprengés a múlton” című, plafonra vetített, szentimentális egyfelvonásosra, de untat. Sokkal érdekesebb a jelen, és elmondhatatlanul izgalmas a jövőt elképzelni! Mi legyen jövő nyáron? Hol szeretnék élni ötvenévesen? Milyen leszek nagymamaként? Tudom, milyen húszévesnek lenni, de milyen lehet egyszerre elfújni hatvan gyertyát a tortámon? Rengeteg ismeretlen csoda felé tartok, és a legutolsó történést is próbálom az utolsó titoknak elfogadni.
Hosszú és jó minőségű élet, egészség, büszke tartás, erős jellem és önmagunkkal való elégedettség kell ahhoz, hogy eséllyel induljunk ezért a kortalan tudásért.
Én -Isten látja lelkem-, nagyon igyekszem.
A napokban, amikor a világgazdasági válságnak köszönhetően megőrült a devizakereskedelem, amikor népcsoportok évtizedek óta képtelenek megtanulni békésen egymás mellett élni, és otthon szép lassan csak felépül a teraszom...
…addig én megtanultam alvajárni.
Ki emlékszik arra az érzésre - bocsánat, ha csak számomra új a régről ismerős állapot-, mikor olyan fáradt vagy, hogy időnként megtántorodsz, esetleg kis híján leesel a lépcsőn, mikor bárhova leültethetnek, biztosan elalszol es járás közben számolod a lépteidet, hogy egy-kettő…mindjárt vége, mindjárt vége…
Most csak a reggelnek tudok tiszta szívből örülni, azokat nagyon várom!
Egészen eddig semmilyen kapcsolatban nem voltam a madarakkal, és nem szenteltem különösebb figyelmet a táplálkozásuknak. Viszont már hetek óta madárcsiripelésre ébredek, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Minden reggel mosolyt csal az arcomra az a vircsaft, amely a napraforgómaggal teli etető körül bontakozik ki pontban reggel hatkor. Szeretek korán kelni. Ilyenkor kiülök a teraszra, és hosszasan nézem őket, ahogy kivesznek egy magot, ágra szállnak, és csőrükben tartva a magot addig ütögetik az ághoz, míg az szétnyílik.
Ez az első ol