Drágám, ma fáradt vagyok!

Miután Anna hónapokon át hallgatta a fenti mondatot, kétségbeesésében szexuálterapeutához fordult. Négy hónap kemény munkája során a szakember terelgetése által megtanulta a párjához vezető utat, és intim együttléteik ma jobbak, mint a megismerkedésüket követő időszakban.

„Az elmúlt három évben nem volt olyan nap, amikor ne kívántam volna meg Pétert. Ha rajtam múlt volna, mindannyiszor szeretkeztünk volna” – kezdi a harmincas évei közepén járó lány, aki az első egy évben azt hitte, sosem csökkenhet együttléteik mennyisége vagy romolhat a minősége.

Csakhogy Péter a kezdeti lelkesedés után szépen fokozatosan visszavett a ritmusból. Finoman hárított, eltolta magától az ölelő karokat, majd teljesen elutasítóvá vált a hétköznapokon. A szombatok és a vasárnapok jelentették a lánynak a hét fénypontját, rutinszerűen ekkor szeretkeztek. „Amikor egy hétre szabadságra mentünk, minden nap egymásnak estünk – idézi fel Anna. – Egészen addig kétségek gyötörtek, hogy talán velem van a baj, talán nem kíván már annyira, de akkor valamelyest megnyugodtam, hogy nem az irántam érzettekkel van a baj. A visszatérés a megszokott hétköznapokhoz azonban kiábrándító volt: úgy vártam a hét utolsó két napját, mint a megváltást, és nem akartam beletörődni, hogy mint egy ajándékért, úgy rimánkodjak a szerelmeskedésért.”

Első alkalom a terápián

Egy év belső küzdelem és önmarcangolás után Anna úgy döntött, hogy felkeres egy szakembert. Mint mondja, eleinte rendkívül szégyellte magát, hogy képtelen egyedül megküzdeni a problémájával. „Az első alkalom a szexuálterapeutánál borzalmas volt. Betoppantam a szobába, és már az első öt percben elsírtam magam. Kiábrándult voltam, és azon töprengtem hangosan, hogy vajon meg tudom-e menteni a kapcsolatunkat. A szakember kérdéseket tett fel a megismerkedésükről, a kezdeti szexuális életükről, a fokozatosan beállt változásról, és arról, hogy miként élem meg ezt az egészet. Majd arra kért, hogy három héten át vezessek naplót a közös életükről. Mindenről. Arról, hogy mikor és hogyan érintjük meg egymást, milyenek a munkába indulás előtti búcsúpuszik, hogyan közeledek Péterhez, és ő hogyan hárítja el. Még azt is le kellett írnom, hogy pontosan hogyan szeretkezünk. Hogy mikor hova nyúlok, hogyan érint meg ő, mi okoz nekem örömet, ki mit csinál szex után. A naplóírás elején sokszor felröhögtem, és a sarokba vágtam a jegyzeteimet, hogy ez nonszensz. Aztán erőt vettem magamon, mondván, ha ez a megoldás, akkor én megteszem, amit kell.”

A problémák feltérképezése

A második alkalommal a terapeutával közösen olvasta el Anna a jegyzeteit. „Magam is meglepődtem, hogy ekkor a szakember jelenlétében mennyire kívül helyezkedtem a saját életünkön. Elkezdtem kívülállóként szemlélni magunkat. Átláttam például, hogy túl sokat akarok beszélni a szexről, amikor nincs, és hogy ezek a beszélgetések sehová sem vezetnek. Feltűnt az is, hogy Péter hárításaira mindig ugyanúgy reagálok, megsértődöm, és napokig várok az engesztelésre. Vagy például azzal is szembesültem, hogy mindig kétféleképpen kezdeményezek: rámenős vagyok vagy éppen a visszautasítástól félve annyira óvatos, hogy az már viccesnek tűnik.”

És akkor egyszeriben mellbe vágta a terapeuta mondata: ha valóban jobb szexuális életet szeretne, akkor saját magán kell változtatnia. A következő feladat az volt, hogy újabb három héten keresztül semmit se módosítson a viselkedésén. „Ezen lepődtem meg a legjobban! Ugyanúgy kellett élnem a mindennapjaimat, most már azonban csak azokat a helyzeteket volt szükséges lejegyezni, amikor a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna. Visszatérő eset volt például, hogy Péter még otthon is sokáig dolgozott, és ilyenkor akármit tettem, nem figyelt rám. Vonulhattam fel és alá előtte félmeztelenül, tehettem elé vacsorát – semmivel sem hívtam fel magamra a figyelmét. Ezekben a helyzetekben annyi volt a feladatom, hogy lépjek ki a szituációból, ragadjam magamhoz a jegyzetfüzetet, és rögzítsem, hogy mi történt. Majd írjak fel három megoldási lehetőséget, de egyiket se tegyem meg. Bár a dolog könnyűnek tűnik, az első néhány alkalommal csak kipontozott helyek voltak a lapokon. Egyszerűen nem volt ötletem. Aztán beindultak a gondolataim. Mi van, ha csak simogatni kezdem a fejét, és utána magára hagyom? Ha finoman magam felé fordítom a székét, megcsókolom, majd kimegyek a konyhába? Csak úgy ontottam magamból az ötleteket.”

A megoldáshoz vezető út

A harmadik találkozás a terapeutával csupa izgalom volt Anna számára. Közösen értékelték az ötleteit, és áldást kapott arra, hogy kipróbálják. Egyúttal lefektettek egyetlen szabályt: mostantól nem papol párjának arról, hogy ő mindig fáradtságra hivatkozik, miközben Anna lekaparja a falat. Nincs felhánytorgatás, nincs lelkizés. „Nevetségesen hangzik, de alig vártam, hogy kipróbáljam a saját módszereimet. Már két hónap eltelt az első terápiás óra óta, és csak most kezdtek el történni a dolgok. Persze bennem rengeteg dolog átalakult, átláttam a hibás válaszreakcióimat, de a megvalósítás csak ezután következett. Égtem a vágytól, mindent kipróbáltam, amit a jegyzeteimben leírtam addig. Az első reakció Péter meglepettsége volt. A második, hogy sokkal vidámabban jött haza. A harmadik, hogy a kollégái azt mondták nekem, hogy a párom úgy viselkedik az irodában, mintha kicserélték volna. A legjobb pedig, amikor egyszer csak szerda este bebújt mellém az ágyba, és magához húzott. Majd elbizonytalanodott. Én finoman izgatni kezdtem, és áttörtünk a jéghegyen.”

Apró rafinériák

A negyedik alkalommal Anna minden sikeréről beszámolt a terapeutának. A hétköznapi együttlétek még nem voltak rendszeresek, még mindig csak tapasztalgatta Péter étvágyának fokozásának mikéntjét. „Voltak sikerélményeim, és ugyan ezeket mintha túlbecsültem volna, mégis segítettek abban, hogy továbbmenjek a megkezdett úton. Itt jött egy nehéz szakasz: nem elszállni, nem túl sokat akarni egyszerre. Ezen a beszélgetésen kaptam olyan inspirációkat, ötleteket a terapeutától, amelyek pofonegyszerűnek tűntek, de addig sosem gondoltam rájuk. Például hogy legyek kiszámíthatatlan. Hogy ha tudom, mikor ér haza Péter, akkor az érkezésekor tűnjek el a hálószobában, és ő arra lépjen be, hogy magamat kényeztetem. Vagy egyszer-egyszer, amikor közeledik hozzám, nyugodtan élvezzem ezt, de ne engedjem, hogy a könnyű pettingen túllépjünk. Hárítsam el, és csak szeretgessem. Ezek a praktikák mind a mi történetünkhöz íródtak. A mi kapcsolatunk stílusához illeszkedtek, egyik sem volt idegen tőlem. Csodás volt a megvalósításuk.”

Az ötödik és egyben záró terápiás órában Anna a szakemberrel együtt sorra vette a kezdeti célkitűzéseket, és azt, hogyan valósultak meg. Átbeszélték, min változtatott Anna, mik azok a viselkedésformák, amelyek már nincsenek jelen a párkapcsolatában egyik vagy másik fél részéről. „Visszatért a spontaneitás az életünkbe, szorosabb lett a kapcsolatunk, érzelmileg is mélyült. Nemhogy nem voltam kielégítetlen, sőt! Kialakult végre az igazi, közös ritmusunk. Útravalónak két tanácsot kaptam a szexuálterapeutától: hogy sose dacból reagáljak, és a hálószobai nehézségeinket ne akarjam megbeszélni. Ennek már több mint fél éve. A négy hónap alatt megtanult viselkedést nap mint nap fejlesztgetem, és egyetlen hétre sem dőlök hátra.”

Csajkovszky Krisztina