Időtálló népi gyógymódok - XIX–XX. századi megoldások

Faluhelyen, főként az elmaradott területeken, évszázadokon keresztül nem jutottak „hivatalos” orvosi ellátáshoz a XIX. században. Minden családban volt olyan személy, aki nemzedékről nemzedékre örökített tapasztalatok alapján a kisebb betegségeket házilag kúrálta, ismerte az alapvető gyógyfüveket, ellátta a sebeket. Speciális esetekben azonban felkeresték a közösség gyógyító emberét, aki a néphit szerint természetfeletti képességgel rendelkezett, kapcsolata volt a szellemvilággal. 

Babonából mágia

A szemmel verés, a rontás, az átok általi megbetegedések gyógymódja legtöbbször a ráolvasás volt. Alkalmazták abban az esetben is, ha a megbetegedést a sors büntetésének tudták be. Szokás volt a házból távozó, gyógyító praktikáit már elvégzett javasasszony után sót szórni, hogy esetleges egyéb bűbájait távol tartsák a családtól. A gyógyfüvek ismerete, azok felhasználása szintúgy a füvesasszonyok kellékeinek tárházát erősítette, de ha a baj nem múlt el a főzettől, ismét csak a mágia erejéhez folyamodtak. Ilyenkor meg kellett idézni a rontót, mert levenni csak az tudta az átkot, aki rákötötte a szenvedőre. A vélt nevet a szélbe kiáltották, egyes helyeken a kéménybe mondták. E cselekvés után várva a megidézettet, kerítettek egy éppen arra járó állatot, általában kutyát, macskát, békát, és seprűnyéllel vallatták. A mágikus praktikák a baj megelőzésében is szerepet játszottak. Az eladósorba került lányoktól a guzsalyára vésett női nemi szerv jelével riasztották el a gonoszt. A vallásos emberek gyógyulásának fontos helyszínei voltak a búcsújáró helyek. Az ott fakadt forrásvíz, a gyógyító erővel felruházott szent szobra jelen korunkban is a hívők támasza. A népi gyógyászat felgyülemlett tudását a mai kor újra felfedezte.

Tudta?

Némely betegséget állattól származónak tartottak, mely boszorkányként belebújt az emberbe. Többségük elnevezése a mai napig használatban maradt: torokgyík, szamárköhögés, bárányhimlő, tyúkszem, nyúlszáj, farkastorok, farkasvakság, bogaras (bolond), szuvas (szú rágja a fogat), béka van a gyomrában.

Egy kisközség kórtörténete

A XIX–XX. század fordulójának idejéről végeztek néprajzi-helytörténeti gyűjtést egy Pest megyei faluban. A nagytarcsai esetleírások, amelyeket még élő adatközlők elmondásai alapján rögzítettek, kitűnő korrajzot adtak a korabeli népi gyógymódokról. Sem önálló egyházközsége, sem szakképzett orvosa, de még csak fő közlekedési útvonala sem volt a településnek, így saját berkeiken belül, tapasztalataikra-hagyományaikra támaszkodtak, valamint az öregekre, néhány füvesasszonyra és a csontkovácsra hagyatkozhattak. A betegségek megelőzésére a réteges öltözködésen kívül nem sokat fordítottak, ha mégis bekövetkezett a baj, elhívták a gyógyítót. A különböző gyógymódok közül nem kevés visszaköszön napjaink újrafelfedezett kúrái között. Néhány példa a növények felhasználásáról:

A kövirózsa levét préselték ki és csepegtették a fájó fülbe, vagy meleg korpát helyeztek rá, ahogy a sajgó végtagra, hasra is.

Fogfájáskor fél deciliter pálinkát itattak a beteggel. Foghúzáskor ugyanígy, némely esetekben az akció előtt, máskor pedig a beavatkozás után öblögettek vele fertőtlenítés, érzéstelenítés céljából. Ugyanerre sósborszeszt is használtak. Ha a kisgyerek foga bújt elő nehezen, nőszirom gyökerét kötötték a nyakába, azt rágcsálta. A gyökér az íny gyulladását is enyhítette.

A köhögést sokféle növényi összetevőből főzött teával orvosolták: bodza-, hársfa- és akácvirág, pemetefű, kakukkfű és vöröshagyma héja szerepelt a keverékben. A felnőttek számára cukrozott, égetett rumot javasoltak, valamint fokhagymát és vöröshagymát, de ezeket csakis szalonnával (a disznózsír váladékoldó hatása miatt).

A gyomor fájdalmaira, emésztési panaszokra különféle megoldásokat kínáltak: hasfájásra fekete retket és fodormentateát fogyasztottak.

Hasmenés alkalmával dióvirágteát kellett inni, legalább három kiskanállal. Más esetben fél liter borban megfőztek egy vadgesztenyét, és a főzetet egész napra elosztva, adagokban itták meg. Szintén a hasmenést gyógyították a deci borban feloldott, késhegynyi borsikafűvel. Vagy egész egyszerűen – a mai napig használt diétával – a száraz kenyéren kívül mást nem ehetett a beteg. Ellenkező esetben, székrekedés ellen, megoldást nyújthatott a kamillatea és napi egy alma elfogyasztása.

Ha a csecsemő hasfájós volt, felfúvódott, akkor köménymagból főzött teát adtak neki, vagy magát a magot rágatták vele.

Szemfájást és -gyulladást kamillateával és szőlőlével borogattak. A kamilla univerzálisnak bizonyult az összes gyulladásos betegség ellen. Szinte mindenre használták, és könnyű felismerése miatt nyugodtan gyűjtögethette a réten idős és gyermek egyaránt.

Ha valakit álmatlanság gyötört, mákgubóból főztek neki teát. Még a síró gyermeket is ezzel nyugtatták, altatták.

A seb kezelésére többféle módszert ismertek. Volt, hogy száraz, volt, hogy megzsírozott útilapulevelet kötöttek rá, vagy a farkasalma levelét. A seb mosására bodzalevélteát, ebszőlő leveléből készült főzetet használtak. Erdei páfrányból készült teával borogatták és tisztogatták a gennyes sebeket.

A hagymafélék alkaloidjainak hatásossága igen széles körű. Vírusirtó tulajdonságaik felfedezése előtt napi egy vöröshagyma volt az étvágytalanság elleni orvosság. Szédülés alkalmával tört fokhagymát dugtak a fülbe, gutaütés ellen naponta fogyasztottak több gerezdet belőle.

Szintén napi fogyasztásra ajánlották magas vérnyomás ellen a birsalma levelének, valamint a pemetefű teáját.

Ha nagyon magasra szökött a láz, farkasfűből főzött teában gőzöltek-fürdettek.

Végül, de nem utolsósorban a legelterjedtebb, szintén ma is használatos növényi gyógykezelés: köszvényes végtagot csípős csalánnal csapkodtak.

(Forrás: Molnár Lajos–Molnárné Hajdú Margit: A 700 éves Nagytarcsa – népi gyógyítás)

Tudta?

Gyógyító emberré többféle úton válhatott a kiválasztott: javasdinasztiák leszármazottjai úgynevezett öröklött tudással kapták a képességet; míg azok a csecsemők, akik valami különös jellel rendelkeztek, például foggal vagy burokban születtek, eleve elrendeltek lettek.

Állati megoldások

Az állati eredetű anyagok közül, amelyeket gyógyításra használtak, már rövidebb a mostanság is viszolygás nélkül kipróbálhatóak listája: Kutyaharapásra (ami elrontja, az meg is gyógyítja elvén) kutyaszőrt kötöttek, a pattanásos bőr kenegetésére kiolvasztott faggyút használtak. A vérzés elállítására pókhálót kötöztek a sebre. Kelésre meleg tehéntrágya, nehezen gyógyuló sérülésre a méz volt a gyógyír. Disznózsírt használtak torokfájás ellen, megkeményedett sarokbőr puhítására, fájós fülbe csepegtették, köhögős mellkasára kenték. A tejtermékek a szépségápolásban játszottak fontos szerepet. Bőrpuhító hatása miatt tejjel, tejföllel szépítették az arc vagy a kéz bőrét. A savóval és az íróval a gyulladt, dagadt testrészt hűsítették.

Testnedvekkel gyógyítók

A váladékok, az emberi és állati nyál, sőt az ürülékek gyógyító ereje ősi idők óta alapvető tétel a népi gyógyításban. Ha lehorzsoljuk a bőrünket, reflexszerűen nyálunkkal és nyelvünkkel masszírozzuk a felületet. A katonák lőtt vagy szúrt sebeit vizelettel mosták, sőt bármilyen eredetű sebet levizeltek, vérzést állítottak el vele. Egyszerű meghűlés, de tüdőbaj, szamárköhögés esetén is ezzel enyhítettek a szenvedő baján – belsőleg felhasználva.

Vegyi anyagok, ásványok

Bár a meleg só (általában a melegítés) áldásos hatását sok helyen alkalmazzák ma is, nagyanyáink idejében üdvözítő megoldás volt számos betegségre: zacskóban fájós fogra tették, ezzel borogatták a fület, a derekat, a hasat. Hogy a seb ne gennyesedjen, sót hintettek rá. A torokfájást sós vizes gargalizálással enyhítették. Még egy jelenkorban is használatos szokás, hogy rovar csípésére hagyma levét vagy ecetet kentek. Megégett bőrre szappanhabot borítottak, székrekedéses gyermeknek a problémás helyre tettek szappandarabkát. Hajhullás esetén spiritusszal dörzsölték a fejbőrt. Libatollat petróleumba mártottak, és azzal ecsetelték a fájó mandulát. A vérző sebet mészvakarékkal vagy korommal szórták be. A kilyukadt fogba petróleumot, politúrt csepegtettek. A mai generáció távolról sem ismeri már ezeket a népi gyógymódokat, sőt szülei számára is mesékké szelídültek a régmúlt szokásai. Ám ha valakit mégis ecetes priznicbe tekernek, amikor nem megy le a láza, kakukkfűteát iszik és fokhagymakapszulát szed megfázás esetén, esetleg háromszor átköp a bal válla felett, ha fekete macskát lát, bizonyos síkon visszatér a gyökerekhez, saját hagyományainkhoz.

Váczi Laura