Gyógyító gondolatok

Három nő, három történet, egy közös pont: mindannyian az akaraterejüknek és a pozitív gondolataiknak köszönhetik gyógyulásukat.

„Nem lesz baj, élni akarok!”

A szigorú menedzserként dolgozó Karácsony Tündének  két és fél évvel ezelőtt egy csapásra megváltozott az élete. „Éppen az úton mentem át, amikor elütött egy autó. Elrepültem és a fejemre estem. Halál közeli élményem volt. Kívülrő láttam magam, nem értettem mi történik, és azt sem fogtam fel, hogy én fekszem ott a földön. Miután mentővel bevittek a kórházba, ahol tovább küzdöttek az életemért, már tudatosult bennem a közvetlen életveszély. Hallottam, ahogy beszélgettek az orvosok. Amikor magamhoz tértem az első kérdésem az volt, mit kell tennem ahhoz, hogy életben maradjak. Mik azok a tünetek, amik rosszak, mik azok amik jók. Eldöntöttem, hogy azokat, amik az állapotom rosszabbodását jelzik, nem fogom produkálni. Öt percenként jöttek be hozzám, hogy megkérdezzék, nem vagyok-e rosszul, mire én mindig azt mondtam, hogy nem, nem is leszek.”

„Nem adom fel”

Tünde hatalmas lelki erőről tett tanubizonyságot. „Emlékszem, én nyugtattam az orvosokat, hogy ne pánikoljanak, jusson eszükbe, hány életet mentettek már meg, ezt is meg fogják, mert a beteg is élni akar.” A legnehezebb pillanatok azonban akkor jöttek, amikor Tünde arra várt, hogy kimondják az „ítéletet”. Mivel alig tudott mozogni, kétséges volt, élhet-e még teljes életet. „Abban a várakozással teli két órában bármit odaadtam volna, hogy ép testben tudjak élni: a munkámat, a házamat, a kocsimat, mindent, ami pénzen megvehető. De tudtam hogy ezek mind nem számítanak, a döntéshozó teljesen más értékek alapján hozta meg az ítéletét felettem, amibe nekem már nem volt beleszólásom.” A fiatal nő tudta, hogy a baleset nem volt véletlen. Ez egy durva figyelmeztetése volt a sorsnak, amely arra figyelmeztette hogy nem jó irányban halad az élete. Válságban volt a magánélete és ma már tudja, rosszul kezelte az emberi kapcsolatait is. Ez a felismerés hajtotta akkor is, amikor megtudta, újra rendbe jön, de a felépülés nem lesz egyszerű. „Egy napig voltam kórházban, ami azt mondják, csoda, de én tudtam, hogy másnap a saját lábamon fogok távozni. Nem volt egyszerű. A kórházi ágyon fekve először elhatároztam, hogy bár most nem tudok az oldalamra fordulni, két óra múlva sikerülni fog. Rá három órára felülök és kimegyek zuhanyozni, reggel pedig felöltözöm és hazamegyek. Amikor így lett és reggel vártam a zárójelentésem a siófoki kórházban, hogy hazamenjek, azt mondták, várjak még, mert a többi osztályvezető főorvos is oda szeretne jönni, mert nem hiszik el. Nem tehettem mást, hiszen dolgom volt.” Az utókezelés másfél évig tartott, de Tünde szinte jobb formában van, mint a baleset előtt. „Egy picit elmozdult az egyik nyaki csigolyám, ami miatt nem tudtam a fejem rendesen jobbra fordítani. Magán prakszisban kerestem gyógymódot. Egy háromtagú csoport segített nekem: traumatológus, gyógymasszőr és gyógytornász. Sok eljárást kipróbáltunk mire végül felépültem. Végül nem hogy felépültem, de olyan dolgokat kezdtem el csinálni, amit azelőtt nem.”

„Jobb fizikai állapotban vagyok, mint valaha”

Tünde elkezdett kajakozni, és annyit kajakozott egy év alatt, amennyit más három év alatt. „Mindig ügyetlen gyerek voltam, nem hittem volna, hogy sikeres lehetek egy sportban. Ma futok, úszom, konditeremben edzek, kajakozok és továbbra is járok gyógytornára és masszázsra is, de már csak a szinten tartás miatt.” Tündének volt ideje átgondolni, mit kezdjen az életével. „Rájöttem, hogy az anyagi javak hajszolása nem vezet el a boldogsághoz. Ma már könnyebben átadom az irányítást a munkahelyemen és az élet más területein is, meghallgatom mások véleményét. Bár egy ilyen sokkhatásnak az érzése kikopik az emberből, tudtaosan törekszem rá, hogy ezeket az értékeket megőrizzem. Ha bármi történik velem, azt kérdezem magamtól, hogy mit tanulhatok ebből, mire hívja fel a figyelmem.”

 „Bevonzottam a betegségem”

Tóth Andrea, a fiatal riporter rohanó mindennapjai egy csapásra megváltoztak, amikor kitapintott egy csomót a mellében. „Húszonhét éves voltam. Egy februári este lefeküdtem, és amikor rosszul fordultam, odanyúltam a jobb mellemhez és éreztem benne egy körülbelül egy centiméteres csomót. Nem gondoltam jóra. Valószínű ez mentette meg az életemet, mert rögtön másnap elmentem orvoshoz. A nőgyógyász azt mondta, hogy semmi gond, de én nem nyugodtam meg, elmentem egy magánklinikára. Ott mintát vettek, az eredmény negatív lett. Azt mondták, várjak fél évet és ismételjük meg a vizsgálatot. Mivel nem hagyott nyugodni a dolog, egy plasztikai sebésszel is beszéltem, aki azt mondta, hogy helyi érzéstelenítéssel ki tudná venni, ne várjunk vele. Végül emellett döntöttem.” Mint utóbb kiderült, Andrea helyesen tette, hogy a megérzésére hallgatott, ugyanis  a műtét után két héttel kiderült, hogy rosszindulatú elváltozás volt a testében. „Mikor két negatív eredmény után jött egy pozitív, elbizonytalanodtam. Még a patológust is felkerestem, hogy megkérdezzem, biztosan nem cserélték-e össze a mintákat. Kiderült, nem. Ezért keresni kezdtem egy orvost, aki segíthet, mit kell tennem ezután. Biztonságban éreztem magam mellette, pedig nagyon szigorú volt. Egy újabb műtét során megnézték, hogy a nyirokcsomóimat érinti-e a daganat, de szerencsére nem. És bár annyira jók voltak az eredményeim, hogy lehet, kemoterápia nélkül is ugyanitt lennék, a biztonság kedvéért kaptam egy kezelést.”

„Önszorgalomból kezdtem agykontrollozni”

Andrea ettől a pillanattól kezdett el hinni abban, hogy a gondolatnak igenis teremtő ereje van. Elképzeltem a testem belülről, hogy kis manók dolgoznak benne, tisztogatják a tüdőmet, gondoskodnak róla, hogy egészséges legyek. A terápia alatt végig azt képzeltem, hogy eper szörp folyik a testemben. Hogy emiatt vagy sem, nem tudom, de nem hánytam, nem voltam rosszul. Két kezelés között pedig futottam. A mai napig így élek. Ez a ,törés’ megváltoztatta az életem.” Andrea már tudja, ha valamire sokat gondolunk, azt bevonzhatjuk az életünkbe. „Azt gondolom, hogy ha valaki nincs magával megelégedve, ha azt mondja, hogy kicsi a mellem, utálom magam, akkor ez megtörténhet. A munkahelyemen volt egy, az enyémhez hasonló eset, és akkor arra gondoltam, biztos, hogy nekem is mellrákom lesz.”

„Hipochonder voltam, ma már tudom”

Azóta óvatosabb a gondolataival, de azt mondja, nehéz teljesen leküzdeni a félelmet. „Ha kontrollra megyek  és nagyon félek,  viszek magammal egy meditációt és azt hallgatom. Inkább azt tízszer, mint a negatív gondolataimat egyszer. Tünetmentes vagyok és azt a szót, hogy meggyógyultam, azért nem használom, mert ez már akkor megtörtént, amikor kivették a csomót. Minden nap azon dolgozom, hogy ezt az állapotot fenntartsam. Tudatosan kell élni, mert különben nem sikerülhet, tudom.”

 „Figyelni kell a jelekre”

Ha az ember rá néz, nem gondolná, hogy komoly betegségen van túl. Deák Irén, a fiatalos nagymama akár tíz évet is letagadhatna a korából,életmódja követendő példa lehetne sok fiatal számára. „Az egészégre való törekvést, a megelőzés fontosságát még a szüleimtől örököltem – meséli Irén. – Mindig is rendszeresen jártam rákszűrésre. Havonta vizsgáltam is magam és két szűrés között találtam a bal mellemben egy csomót. Ennek már nyolc éve. Elmentem egy sebészhez, megismételtem a rákszűrést, biopsziát vettek, mégsem tudták megmondani, mi is ez pontosan. Mivel fél év alatt jelentősen elkezdett nőni, a sebész azt javasolta, hogy azonnal meg kell operálni. A műtét előtt alá kellett írnom egy papírt, hogy ha kell, kiveszik a hónaljmirigyemet és a mellemet is levehetik. Nem akartam elhinni, hogy ez előfordulhat. Csak arra tudtam gondolni, hogy minden rendben lesz. Meg is kérdeztem az orvostól, hogy műtét után mikor futhatok újra. Szerencsére csak egy negyedet kellett eltávolítani a mellemből. A szövettan nem erősítette meg, hogy rákos elváltozás volt bennem és azt sem, hogy egészséges. Határeset volt. Viszont, ha várunk pár hónapot, elindult volna a negatív irányba.”

„Időben döntöttem”

Irénnek a műtét után még egy fontos döntést meg kellett hoznia. „Az eredményemre azt volt ráírva, hogy sugárkezelés javasolt, de az orvosom azt mondta, megkockáztatja, hogy semmiféle kezelésre nincs szükségem. Ajánlott egy onkológust, akitől kaptam egy amerikai gyógyszert, ami itthon nem volt ismert. Rendszeresen vérvételre kellett járnom miatta. Borzasztóan felfokozott klimaxos tüneteket okozott nálam.

”Úgy éreztem, így nem érdemes élni”

Irén végül úgy döntött, saját felelősségére abba hagyta a gyógyszer szedését. Ennek már nyolc éve. „El kellett döntenem, hogy beteg vagy egészséges szeretnék-e lenni. Mindenki kerül hullámvölgybe, de azt, hogy hogy éljük meg, rajtunk múlik. Ezért kell, hogy legyen célunk, vagy valami, amiben kedvünket leljük. Lehet ez a sport, zene, divat, bármi.” Irén a pozitív életszemléletét környezetének is igyekszik átadni. „Mindig jóra gondolok és rászólok a barátaimra, rokonaimra, ha negatívan gondolkoznak. Nem szabad bevonzani a bajt és figyelni kell a jelekre.”

Bánhidi Kata